Visszaemlékező: Ott Erzsébet

Napjaink legrámenősebb fejvadászai sem tudták volna jobb állás ígéretével becserkészni az olyan hivatásuknak élő, elkötelezett embereket, mint Ott Erzsébet. Manapság sem, mert nem az a trendi, a menő, a követendő, hogy szívedre hallgatva, tehetségednek megfelelő pályát válassz magadnak és tarts ki mellette rendíthetetlenül. Inkább a gazdagság – mármint az anyagi javak bősége – a siker fokmérője.

Ott Erzsébet és a hozzá hasonlók gazdagsága – noha nem pénzzel mérhető – kincseket ér, hiszen szeretetet fektettek be és azt is kaptak vissza. Sikerélényben sem szenvedtek hiányt – munkájuk eredménye a rájuk bízott gyerekek fejlődésében, boldogulásában tükröződött vissza.

Negyven-ötven év hosszú idő egy intézmény életében, a vele összefonódó sorsú emberek pályafutásában különösen az. Ki tudna hitelesebben mesélni a kezdeti elképzelésekről, szokásokról, a fejlődésről és változásokról, mint az, aki megélte?

Ott Erzsébet egyike ezeknek a személyiségeknek. Érettségi után, 1965. július 1-jén, két hónapos gyermekfelügyelői nyári munkával debütált az alig egy éve működő Cseppkőben. Gyermekszeretete 43 éven át, 2008. június 30-ai nyugdíjazásáig idekötötte, az évtizedek során óvónői, csoportvezetői és óvodai igazgatóhelyettesi teendőket ellátva.

Nézzünk kicsit vissza a múltba, hogy milyen volt az élet a Cseppkőben – Ott Erzsébet idejében.

- Huszonöt jelentkező közül esett rám a választás, ideiglenes nyári munkára vettek fel, s lám, az életem munkája kerekedett ki belőle. Mondhatnám, a véletlen sodort ide – egyik gyerekkori túrám során a közeli kilátóból lenézve elém tárult egy nagy lucernás terület képe, itt épült fel később a gyermekotthon, a telek sarkában álló hajdani kocsma helyén a mostani garzonházzal.

Fót mintájára gyermekvárosnak szánták, de itt kevés volt hozzá a hely, csak a pavilonrendszert maradt az eredeti elképzelésekből. Kezdetben óvoda, általános iskola és nevelőotthon, majd a ’70-es években nevelőotthon, a ’80-as évektől – ahogy napjainkban is – Cseppkő utcai Gyermekotthon névvel működtünk. Az életkor felső határa időközben 14 évről 18-ra, majd 24-re tolódott ki.

Az első években 320 gyermekünk volt, köztük 80 óvodáskorú, ők húszfős csoportokban éltek a pavilonokban. Az évek során egyre több gyermeket vettünk fel, további két csoporttal bővültünk, de a ’80-as években visszatértünk a kezdeti létszámhoz.

Eleinte a pavilonokban, a csoportokban foglalkoztunk a kicsikkel: délelőttönként az óvodai program szerint, ezen túl a családi nevelést megvalósítva. Első perctől éreztem, hogy milyen nagy szükségük van rám-ránk. Szinte mindent mi tanítottunk meg nekik, sokuknak a beszédet is, az anyát, a családot jelentettük számukra.

Fordított életet éltem – amit meg lehet szokni és nem lehet abbahagyni –, az időm javát a Cseppkőben töltöttem, a munkám volt az életem, ez a volt a fontos számomra.

A természetszeretet volt az egyik hitvallásom – kis csoportokban „megfigyelő sétákra” jártam a kicsikkel, kirándulásainkon a virágokat, bogarakat, a természet más csodáit tanulmányoztuk. Közben minden alkalmat kihasználtam, hogy neveljem, tanítsam őket, fejlesszem a képességeiket. A kezdeti szigoron, szabályokon elég hamar lazítottunk – már csak kuriózumként emlegetjük, hogy valamikor kettesével sorakoztak fel a gyerekek az étkezésekhez vagy hogy egyenruhát kellett viselniük.

Kezdetben nagy szükség volt a leleményességünkre, hogy változatos játékokat, oktatókészleteket tudjunk csinálni a gyerkőcöknek, az őskorban ugyanis csak karácsonykor kaptunk játékpénzt.

Voltak patrónusaink szerencsére, munkahelyi brigádok ajánlották fel a segítségüket, főleg a gyerekek nyaraltatásában, ami mindig nagy élmény volt a számukra.

Az akkori igazgatónkról Populás időknek nevezett ’80-as évek kedvező változásokat hoztak, a tárgyi és személyi feltételeink is sokat javultak. Előbb a szomszédos, később távoli országokba is ellátogathattunk tapasztalatcserére és hozzánk is érkeztek külföldi szakemberek. Intenzív kapcsolatot alakítottunk ki a franciákkal, németekkel, csereprogramokat szerveztünk velük, egyrészt üdülést a gyerekeknek, másrészt szakmai utakat a felnőtteknek. Egy patrónusunk jóvoltából olaszországi nyaralásra vittük a gyerekeket; egyedi autóbuszunk volt, amelyiknek a színét, felszereltségét is a mi igényeinkhez igazították.

Populás igazgató úr megkövetelte a szakmaiságot és az otthonosság megteremtésére törekedett, „csináld úgy, mint otthon” – ez volt az elvárása. Összetartó, szakmailag jól képzett, állandó testületet vezetett. A fluktuáció ismeretlen volt nálunk.

Az óvodában a kisgyermekekből a legjobbat hoztuk ki, szeretetteljes, érzelmi nevelésben részesítettük mindegyiküket, úgy készítettük fel őket az iskolára, hogy tanítóiktól csak elismerést kaptunk. A gyerekek olyan erősen kötődtek hozzánk, hogy rendszeresen hazajártak az oviba, még évekig. Volt olyan elsősünk, akit az éjszakai óvónő kísért reggelente az iskolába.

Nagy öröm, amikor régi gyerekeink sikereiről hallok – a festő Zoli, a zenei pályára lépett Tibi, a bébiszitterként és később pincérként külföldön dolgozó Lőrinc, az Ötvös-csoporthoz tartozó Zsolt és Feri csak néhány azok közül, akik sorsát kicsi gyerekként mi kezdtük egyengetni.

Szerencsésnek érzem magam, hogy egy 16 éves fiatal, valamikori óvodásom segítője lehetek. Szép szakmát választott magának, dísznövénykertész lesz. Örömmel látom, hogy milyen bíztatóan alakul a jövője, az élete – telefonbeszélgetéseink és személyes találkozásaink során sokat mesél, mi minden történt vele.

Az biztos, hogy Ott Erzsébetnek minden oka megvan rá, hogy szerencsésnek érezze magát. Fiatalon megtalálta azt a munkát, ami egy életre szólt, siker és szeretet volt a jutalma elkötelezettségének. Ott jött és ott maradt – ahol számára a nagy könyvben meg volt írva, a Cseppkőben.